Lovas versek

 

Ioan Alexandru: A csikó
 
 
Vályogházba születtem télen, 
Egy-szalmára egy pej csikóval, 
Velem egy nevet kapott ő is.
Mikor a szavak hámjába bújtam 
S egy-két egymáshoz illesztett szót már 
Elég jól elmakogtam - a csikó betéve tudta 
A csengettyűk minden nyelvét, 
S a fával rakott szekérbe fogva 
Anyja mellett 
Elég jól megállta helyét 
a hámban.
Amikor én négyéves lettem csikónkat 
Már lónak nevezték, 
Büszkén viselte a nyerget a nálánál 
Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.
 
Amikor iskolába kerültem 
A mi lovunk 
Kukoricáért járta egy hétig a 
Mezőséget, a szárazság idején.
Amikor városon nevelkedtem 
A mi lovunk 
Tejet, almát, birset és otthonsült- 
Kenyeret hozott a szénával bélelt 
Szekér derekában.
Amikor katonának mentem 
A velem egyszerre azon a régi télen született 
És nevemet viselő pejlovunk 
Vénségtől kábán pusztult el a 
Falu fölötti kiszikkadt mezőn.
 
 
 
 
Jakab Ödön: Rokkant lovak
 
Lassan döcög a szemetes szekér,
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.
Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot,
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám,
De valami még jobban fáj talán!
Mindkettő búsan hajtja le fejét,
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét.
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.
Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akácliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!
Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora,
Miket feledni nem lehet soha!
S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök,
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!
 
Hurrá!... Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt,
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.
Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!
Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér,
Nekünk is termett egykor ott babér,
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!
A ti sorsotok mégsem oly gonosz,
Mert titeket csak egy kéz ostoroz,
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!
A ti sebetek immár behegedt,
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egymaga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!
Lovászy Károly: A négy fekete ló
Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"
Később, mikor egy néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett.
Volt rajta nyereg gyeplő takaró
De ez sem kellett mert fából való;
És én újra sírva fakadtam :
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"
Nagy sokára, mikor férfi lettem,
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival, ó,
Kapunkban állott négy igazi ló,
És én a kapuba szaladtam:
- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,
Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"
Anyámért jöttek, kit úgy szerettem
S én ekkor újra kis gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,
Milyen szép ez a négy fekete ló!"
S aztán megint sírva fakadtam:
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"
 
Juhász Gyula: Csikóellés
Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készül.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a Hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterült hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt, 
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely. 
Sose terült a szalma szebben, 
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S ahogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájuk szagolt, 
anyja hasát döfködte vidáman, 
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok, 
irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.
 
 
Illyés Gyula: Vágta
Naphosszat micsoda vita
a csuklómra kötött
karórám s fölhúzott szívem
dobogása között!
Micsoda vad feleselés
a földi eleven
s a hideg csillag-perc között.
Szorongva figyelem.
Hogy üt s kiált egymásra a
vérünkben lüktető
és az – mely mégsincs nélkülünk –
az öröklét-idő!
Nyomom órámra fülemet,
eremre ujjamat.
Két mén rohan párban, de úgy
hogy egymásba harap.
Versengve egy szekérrel, egy
úton futnak – hova?
Haza? Jó volna tudni, hol
ennek, annak hona!
Rohan a két ló, táncol a
szekér kegyetlenül,
míg – kerekével ég felé –
árokba nem repül.
 

Lovas versek

:)

2012.12.15 18:08
Lovas versek csak nektek, csak most!